szerelmes versek a nagyvilágból

Hepp Béla - Halkuló

Kedves, az ajtót halkan csukd be
magad után, ha kérhetem,
kattanjon zár a fáradt csöndre,
feszültség, örlő félelem,
üljenek el,
akár a jel
amit felszív a végtelen.

Ahogy a lépted távolt koppan
felfénylenek emlékeim,
keramit, sárga fényben ott van
egy térdarabban, szélein
kerék zörög,
a dal örök
akár a kő, s a sárga szín,

lépcsők, korlátok, ringó léptek,
csészék, szavak, és tejhabok,
platánlevélben napfény, lélek,
ahogy ránézek felragyog,
itt vannak mind
emlékeink
hallgatnak. Belül hallgatok.

Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás...
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.

Gellért Oszkár - Mindvégig egy húron

Mindvégig egy huron.
Súlyos keresztet hord a vállam.
Szomorúbb ember van-e nálam?
Mindvégig egy huron.
Járom a csöndes Golgotát.
És nem tudom, hogy' bírom ezt tovább.

Mindvégig egy huron.
Mágnesből van az én keresztem.
Tovább húz térden, ha elestem.
Mindvégig egy huron.
Vagy élő fából van talán
S nem korhad el bus életem során.

Mindvégig egy huron.
S hogy jött egy síró lány megettem:
Én a keresztet elvetettem.
Mindvégig egy huron.
Tövis helyett, kereszt helyett:
Te hajtsd vállamra mirtuszos fejed.

Mindvégig egy huron.
Bár a keresztet elvetettem,
Ujat, picinyt a te nyakadra vettem.
Mindvégig egy huron.
S bár mennybe visz a szerelem:
Én azt a hangot mégis kiverem!

Heltai Jenő - Egy asszony keze

De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszin szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,
vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre.
Mikor sirdogálok
Könnyem te töröld le,
Te szoríts marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bus szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szivemre.

Paul Verlaine - Érzelmes dialóg

Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!

- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!

Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

(Juhász Gyula fordítása)

Baranyi Ferenc - Kímélj meg

Csak ama rettegőn-riadt
tekintettől kímélj meg engem,
mely minden tiltott nász után
felkönyörög ijedt szemedben,
mikor ketté-józanodunk
szemedben kérdő a kerekség,
azt kérdezi: így, így sem únsz?
Azt kérdezi: most is szeretsz még?

E pillantás csak cikkanó,
de épp elég, hogy megalázzon,
bántóan bizonygatja azt,
hogy nem nő túl a testi lázon
mi engem utánad tüzel,
s hogy bujaság a szenvedélyem:
se szív, se gond - csak vér. Szemed
ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

Vagy talán őseredetű
e szolgamód riadt tekintet?
Visszacsörrennek néha még
Szokás csatolta ősbilincsek?
Megejtett s nyomban otthagyott
cselédlányok félelme ez még?
Kijátszott mátka kínja, ki
odaadta frigy előtt a testét?

Fekszünk, tilalmas nász után.
Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
Nyugalmam gyengéd ernyedés,
csupán te túlozod közönnyé.
Pedig most inkább kell nekem,
hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
ki jó volt lángnak lobbanón -
jó most duruzsoló parázsnak.

Miért alázol hát ijedt
alázatoddal engem? Ó hát
mikor érjük meg már a nők
tudat-emancipációját?
Merj úgy szeretni, mint ahogy
én szeretlek több ezer éve!

Hidd el: csak az a szerelem,
melynek a nász sosem a vége.

Szilágyi Domokos - Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

 

Parttalan sóhajom szítja a lángokat,
képzetem ébren tart, élő fény látogat
puha ágyad mélyén,
helyemet ha kérném,
fonj körül kezeddel.
Percre se feledd el
tűz vagy, és szertelen szívemben áldozat.

Szálljatok fel szikrák, izzó arcú képek,
táncoljatok felhők rongyos szélén szépet,
hanyatt fekve élem
idevágyott képem
ott fenn az égbolton.
Lelkem ha kioltom
belőle fényedet soha ki nem téped.

Végtelen mezőkön lángot táncol tested,
én idézlek ide, ezt nem Te kerested,
mégis, vágytól hajtva
űzd a szívem, rajta,
végtelen mezőkön
sorsommal időzöm,
elemésztesz, tűz vagy, nevess, de ne vess meg.

Kovács Anikó - Szent Iván éj

Két óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.

...

minden nyugodt
a hold az égre kibotlott
egy szobában lámpa gyúl
a falon árnyék izmosul
parkettán táncoló fényjelek
ablak alatt macska ténfereg
minden ajtón gyanakvó lakat
az emlékezet felszínre rak
sok görbe holmit
(mit nappal nem szabad)
valahol szép óhaj ível
egy hajfonat seper ma éjjel
forró ajkon suttog a gyönyör
sok bűvige lázasan dörömböl
lassan felszakad az éjszaka
ez a bűvös, akarnok hatalom
rozsdás rugó barnul gyárudvaron
nagybetegnél ma enyhül a fájdalom
szeress mert azt akarom
az álom könnyű emlék válladon

...

Három óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.

Karinthy Frigyes - Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni...

Sárközi György - Virágének

Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
világokat tudnánk emelni s rontani.

Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
pergő csillagoknak avarán léphetnél.

Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna,
napoknak, holdaknak járása más volna.

Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
nem volna virradat, nem volna alkonyat.

Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna.

Kassák Lajos - Szerelmünk éneke

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.

Keresztury Dezső - A kedves után

A szó, a szó elszáll. Megcsendül: "Szeretsz-e
Kedvesem?" "Szeretlek csacsogó
Aranymáringóm", s elhal, mint a sóhaj.

A csók, a csók elfoszlik: érzem még epedő
Ajkamon ajkaid melegét, de szomjas
Szél jön s felissza párás nyomukat.

Nem erre,
Nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó
Karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó
Szerelmedre; szóba nem, csókba nem fogható;
Szivembe, szemembe, számba és vérembe
Égetett valódra emlékezik testem.
Véremben bujdosik hűs csókod s szemeid
Mosolygó derűje s zsong a szív...

Futok a tavaszba s estébe boruló
Erdőn. Hűs lomb hajlik homlokomba, néma
Árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton
S elpihent lélekkel érezzem a kelő
Éj komoly békéjét; édes csobbanással
Hív a víz s elfed a fátyolos őszi köd.

Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott
Falvakban a népek a bujdosó király
Visszajöttét várják és a kaszárnyákban
Megperdül egy-egy dob.

Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra
Mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban
Mint a virág, hogyha kezeimben tartom
S rálehelek: "Nyílj ki, amíg a fiatal
Rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz
S tüzesen süt a nap"...

Zelk Zoltán - Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.

Hepp Béla - Szavak

Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.

Hepp Béla - Engedj

Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le…
ölel a csend nyugodt éjjele…

a józan ész
nem jó zenész.

Somlyó Zoltán - Két szív között

A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...

Kaffka Margit - Hullámok

Bizalmad, - álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát;
Most látszik minden benne, mi szép volt:
"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerüen hiszed te a szót el!
- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-útú lett.
- Kincses életed repdesi körül
Mint legyezőszárnyú, friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz;
Azért kell így adnom új-magamat!
- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két, nagy jóra-epedettek!
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; -
Hiába, mégis egybeszakadunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.
2.
(A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset! -
Ha egy véletlen-bokron fennakad
Mit ábrándunk ma "Törvény"-nek hímez:
Találkozásunk e kis hazában?...)
3.
Ó, higyjünk kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert; -
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát;
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír... hiába-mártír...
- Jaj, higyjünk, kedves! Add a kezed most!
Messze az árok... Tőled elég volt!
Könnyem elég volt! - Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak, -
Kegyelmet nékem; (ó, daloljuk most:
Te deum! - Csak így érteni ezt meg!
- Hazák és utak felett az Isten.